Filmszakadás
 

Egy csütörtök este Szabó Tóbiás több mint másfél órán át rótta a józsefvárosi utcákat. Hét körül egy kocsmában felhajtott egy fröccsöt és két körtepálinkát. Eztán elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy becsöngessen Molnár Annához.

Szakítani ment, és előre utálta magát érte. De a lányra is dühös volt, mert magyarázatot érdemelt.
Panni nem volt szép lány. De ahogy állt az ajtóban, nyurgán, copfosan, mint egy bakfis, a visszafojtott ujjongástól kipirultan pihegve, Tóbiásnak elakadt a szava.
A lány jegyszedő volt abban a moziban, ahol Tóbiás gyakran töltötte a munkaidő utáni órákat. Mindig az utolsó sorban ült, így látta, ahogy Panni belopózik a már sötét nézőtérre, és a lépcsőn kucorog, amíg a másik terem bejáratánál gyülekezni kezdenek az emberek. Imádta a filmeket, mindet látta, tucatszor is – részletekben.
Egy napon, egy utolsó előadás után Tóbiás sétálni hívta a lányt. Már nem emlékezett, miért. Talán nem volt kedve hazamenni még, a cimborái meg nem értek rá aznap este. Vagy mert többször is eszébe jutott aznap a számítógép előtt ülve a kis jegyszedőlány – gondolatban, azóta is így nevezte.
Találkoztak még néhányszor. Jobbára presszókban ücsörögtek. Egy szombat délelőtt múzeumba mentek, és a lány futva távozott. Nem a képek sokkolták (bár Tóbiás utólag bánta, hogy épp ezt a kiállítást választotta), a mozi nyitott korábban aznap.
Egyszer Panni meglátogatta őt az albérletében. De már a kabátját is olyan ijedten gombolta le magáról, hogy Tóbiásnak elment a kedve attól, hogy kihasználja az alkalmat. Különben is, alig egy nappal korábban szédelgett be a lakásba egy éjszakai portyán lelt spicces, mohó démon. Mennyivel könnyebb volt vele, mint ezzel a lánnyal. Anikónak hívták, és nem akart az tudni semmit. Kérni is csak egy pohár bort, egy tiszta törülközőt és egy taxihívást kért. Ha legközelebb összefutnak majd a társaságban, mindössze egy cinkos mosolyba csomagolt hellót kíván az udvariasság.
Nem akarta a zűrzavart. Már nem, még nem, fene tudja.
Ezt akarta tudatni Pannival azon a csütörtök estén.
De az előszobában mégsem szakíthatott. (Bár akkor legalább nem kellene kibújnia cipőjéből, gondolta. Kilyukadt a zokni a sarkán.)
Fejezd csak be nyugodtan, mondta a lánynak, aki mosogatószivaccsal a kezében szaladt ajtót nyitni. Zubogott a víz a konyhában. Már csak pár csésze van hátra, mentegetőzött. Tóbiás meg örült, hogy nem kell a szemébe néznie. Ült a konyhaasztalnál, és azon törte a fejét, mivel magyarázza, hogy nem hívta föl már vagy egy hete.
De Panni nem kérdezett. Mesélt. A mozi ruhatáros nénijéről, aki elcsúszott, és mentőt kellett hívni hozzá, úgy megütötte magát, aztán egy filmről, amit tegnap mutattak be, és bár még csak egy negyedórás részletet látott belőle, igen jónak tűnt. Meg a kalocsai barátnőjéről, aki ma meglátogatta, és mivel szabadnapos, egész délután a városban császkáltak, nézték a kirakatokat, és a régi osztálytársakat emlegették. Kitti (így hívták a barátnőt) hozott egy csomagot Panni édesanyjától. Disznót vágtak odahaza, küldött az asszony kolbászt meg süteményt. Mákos kalácsot, amit Tóbiásnak mindenképpen meg kell kóstolnia.
Jézusmária. Hogy kezdjek bele ezek után, tűnődött Tóbiás. Vígasztaljam azzal, hogy nézd, Panni kedves, jobbat érdemelsz te nálam? Ennél tényleg jobbat érdemel.
– Figyelj csak, mondani szeretnék neked valamit – állította meg végül a szóáradatot. Rekedt volt a hangja az izgalomtól.
A lány elzárta a csapot és megfordult. A nadrágjába törölte vizes tenyerét. Tóbiás látta rajta, hogy felesleges bármit is mondani. Mindent tud a lány. Vagy legalábbis azt, amiért jött. Megdöbbent milyen erős, milyen büszke.
– Ne haragudj, nem megy ez nekem – mondta végül. – Nincs semmim, amit neked adhatnék. Nincs hitem, nincs vágyam, még egy nyomorult titkom se maradt, amit megoszthatnék veled. Elmondtam már másoknak, amit el lehetett. Beszélgetni sincs erőm. Unom a történeteimet. Nem akarom elmesélni többé, hogy mi volt a jelem az óvodában, ki volt a legjobb barátom a suliban, hol szereztem a forradást a szemöldököm fölé, és hogy miért fuccsolt be a házasságom. Érted már? Ennek pedig így kettőnk között semmi értelme!
– Semmi, de semmi – sóhajtotta a lány.
Tóbiás könnyeket várt. Vagy haragot. Esetleg játszott közönyt. De a lány mosolygott. Szeretet volt a szemében,és a megkönnyebbülés öröme. A fiú már semmit se értett.
– A kalácsot azért kóstold meg, mielőtt elmész – mondta.
És lassan leguggolt Tóbiás elé, kisimított egy hosszú tincset a homlokából, és úgy nézett rá, hogy a fiú nem tudta nem megcsókolni.
Aztán csak ültek összegabalyodva a padlón, percekig vagy tán egy órán át is, és úgy tűnt, nem lehet kibogozni többé, hogy ki ölel kit.