Első és utolsó szerelmem 

Az első szerelmet nem lehet elfelejteni. Tisztán emlékezünk az érzésre, amikor nem érdekes, mit hoz a jövő. Amikor tanulás helyett csak ábrándozunk. A rózsaszín jövőről, az érzésről, Róla. Róla, aki olyan, mint egy romantikus regényhős. Legalábbis akkor és ott olyannak hisszük.

Később aztán kiderül, a szerelem nem mindig olyan egyszerű és mindent elsöprő, mint a filmekben. De nem is ez a lényeg. Eltelhet öt év, tíz év, vagy még több, mindig érezni fogjuk, hogy különleges, csodálatos volt. Ártatlan. Tiszta. Őszinte. És visszahozhatatlan. De mi van akkor, ha felnőtt fejjel, érettebben, újra találkozunk? Fellobbanhat újból a láng? Vagy csak a nosztalgia, az emlékek kötnek össze?
– Ezeket a kérdéseket én is annyiszor föltettem már magamnak – folytatja a töprengést Fanni, és hogy zavarát leplezze, beletúr hosszú szőke hajába. – De ne szaladjunk ennyire előre, inkább kezdem az elején. Tizenöt éves voltam, amikor először találkoztunk, ő tizenhét. Kész férfinak tűnt a korombeli fiúkhoz képest. A legjobb barátnőmnél töltöttem a vasárnapot, ücsörögtünk a kertben, és pletykáltunk. Már egy órája beszélgettünk, amikor láttuk, hogy a szomszéd nénihez vendégek érkeztek. Magas, izmos, kék szemű, szőkésbarna fiú szállt ki az autóból. Teljesen megbabonázott. Barátnőm egyből észrevette, felesleges az iskoláról, az osztálytársakról beszélnie, úgyse tudok rá figyelni. Ezért inkább Bálintról, a szomszéd fiúról kezdett mesélni. Mondanom sem kell, ittam a szavait. Néhány perc múlva azt is elárulta, minden hétvégén meglátogatják a nagymamát. Több se kellett, vasárnapokra kibéreltem Timiék nyugágyát. Ilyenkor kint ültünk a kertben, és vártuk, vagyis én vártam, hogy észrevegyen minket a nagy Ő. De csak nem akart észrevenni.
A negyedik hétvégén a nagymamája átküldött Bálinttal egy tál ribizlit a kertből Timi anyukájának – Fanni fölugrik az asztaltól, és egy kopottas füzettel tér vissza. – Nézd, a naplómban piros betűs ünnep lett ez a nap! Június 12. BESZÉLGETTEM VELE – olvasom a vörös filccel írt hatalmas betűket. – A hetedik mennyországban éreztem magam. Végre megtört a jég. Ha lehet, még jobban vártam a vasárnapokat. Ilyenkor egész délután együtt voltunk, beszélgettünk, nagyokat sétáltunk, cukrászdába jártunk, kertészkedtünk a nagymamájával. Egy évig tartott a tiniszerelem. Az érettségi után Bálint Debrencenbe ment az orvosi egyetemre. Azt hittem, vége a világnak. A barátnőim szórakozni jártak, én otthon ültem, és sajnáltam magam. Egyedül gubbasztottam a besötétített szobában, és szenvedtem. Végül csak túléltem valahogy ezt a nagy tragédiát – nevet. – A következő barátomat még hozzá hasonlítgattam, de az érettségi, a felvételi, az új környezet hatására sikerült visszatérnem a realitáshoz.

A főiskolán megismerkedtem egy fiúval, aki Bálint szöges ellentéte volt. Nem volt olyan kisportolt, olyan jóképű, de nekem tetszett. Ugyan Zsoltot nem érdekelték a filmek, a művészet, de jókat beszélgettünk, és mindig érdeklődve hallgatott engem. Úgy éreztem, sínen van az életem. A jövőt tervezgettük, milyen lesz az esküvőnk, hány gyereket szeretnénk. Egy dologban azonban nagyon különböztünk: Zsoltinak a pénz volt a legfontosabb dolog az életben. Sokszor mondogatta, hogy elég nekünk egy gyerek. Azt is nehéz lesz ruházni, mert ugye, ha nem akarjuk, hogy csúfolják, csak a legdrágább ruhákba öltöztethetjük majd. Éppen ezért a tanári diplomájával egy multicégnél helyezkedett el, és reggeltől estig robotolt. Hétvégén tréningekre járt, nyáron nem vette ki a szabadságát, mert szerinte addig kell pénzt keresni, amíg az ember fiatal. De mindezzel nem törődtem, mert azt hittem, ezt is majdcsak megoldjuk valahogy. Repültek az évek.
Ez már a negyedik nyár itthon, egyedül – évődtem egy délután a fotelban tétlenkedve, amikor megcsörrent a telefon. Timi hívott, aki azóta is a legjobb barátnőm. – Leugrunk a barátokkal a Balatonra. Nincs kedved velünk tartani? – kérdezte. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Végre egy kis kikapcsolódás.

Telepakolt hátizsákkal ácsorogtam a megbeszélt helyen, és matektanár lévén azt számolgattam, hogy férünk be ennyien ennyi zsákkal két autóba. Észre se vettem, hogy a többiek bepakoltak az autókba. Timi barátja hozzám lépett: – Mindjárt ideér a haverom, nagy gond volna, ha te az ő kocsijával mennél? Elindulnánk, mert még megállnánk vásárolni – mondta. Nekem teljesen mindegy volt, kivel megyek, csak induljunk már. Még szerencse, hogy nem messzire megyünk. Napozni akarok, és fürdeni – gondoltam. És ott maradtam egyedül.
Hangos fékcsikorgás, ajtócsapódás, simogatóan édes, dörmögő hang: – Bocs, hogy késtem. Végigszaladt a hátamon a hideg. Nem mertem ránézni, csak a cipőjét bámultam bambán, mert nem akartam csalódni, nem akartam rádöbbenni, hogy egy idegen áll velem szemben, hinni akartam még egy-két másodpercig, hogy ő az, tényleg ő, Bálint, a szerelmem. Hányszor hallottam álmomban ezt a hangot… A lábam remegett, kivert a víz. Az nem lehet. Biztos hallucinálok. Vagy napszúrást kaptam? Egyik sem. Ő volt. Nem tudom, mi történt velem. Mi ez a gyengeség, ez a szédülés? Még mindig hatással van rám? Vagy csak az emlékek törtek elő? Miért nem szólt nekem Timi, hogy Bálint is jön? Valószínűleg nem véletlenül kerültem az ő kocsijába. No, csak érjünk oda! Majd kapnak tőlem! – cikáztak a gondolok az agyamban.
Jó ideje utaztunk már, mire magamhoz tértem. Eleinte csak némán ültünk egymás mellett, szorongva, feszengve, aztán előtörtek belőlünk a szavak. Megtudtam, hogy időközben orvos lett belőle, sebésznek készül. Bár pillanatnyilag jobban örültem volna egy kardiológusnak, mert a szívem úgy kalapált, majd kiugrott a helyéről. Felelevenítettük a régi szép időket, az ügyetlenkedéseinket, a suta ismerkedést, az első csókot. Kiderült, hogy Bálint már az első napon kiszúrt magának, ott a kertben, csak nem mert megszólítani. A nagyiját kérte, találjon már ki valamit, hogy átjöhessen hozzánk. Így került elő az a tál ribizli.
Sajnos, hamar megérkeztünk. Túl hamar ahhoz, hogy megkérjem, mondjon valamit a magánéletéről. Miért nem Timbuktuba utaztunk? Míg a fiúk a sátrat állították, Timi elmesélte, ő is csak ma reggel tudta meg, hogy Bálint is velünk tart. Az utolsó pillanatban döntött az utazás mellett, egy hosszú és csúnya válóper van mögötte. Öt évvel ezelőtt elvette egyik csoporttársát, mert a lány terhes lett. A szülés után néhány hónapig tartott a boldogság. Nemsokára megjelent egy fiú, aki azt állította, ő a gyerek apja. Az apasági vizsgálat neki adott igazat. Bálint teljesen kiborult, ügyvédet keresett. A fiúk ezért hívták el őt is, hogy egy kis lelket öntsenek belé – magyarázta Timi.

Csodás két hetet töltöttünk együtt. Sikerült kizárnunk a külvilágot. Nagy kirándulások, naplemente, tábortűz, badacsonyi borok. Tinédzser álmaimban sem volt ennyi romantika. Mégsem történt köztünk semmi. Ott, akkor nem. Talán nem is voltunk még felkészülve rá, és nekem ott volt Zsolt. Hazamentünk, és csendben elmúlt a nyár. Néha felhívott, üzenetet küldött, éreztette, hogy gondol rám. De soha egyetlen szóval sem sürgetett, nem kért, hogy hagyjam el a férjem, rúgjam fel a házasságom.
Szeptemberben kezdődött az iskola, peregtek a dolgos napok, de még mindig nem találtam a helyem. Hetek teltek el, mire összeszedtem minden bátorságomat, és leültem Zsolttal. Elhagylak, mondtam neki csendesen, és ő nem is igen tiltakozott. Nem tudtam, vár-e még rám Bálint, vagy sem, hogy egymásé lehetünk-e valaha, vagy sem. De abban biztos voltam, nem folytathatom a megszokott életem.
Viszonylag gond nélkül, gyorsan lezajlott a válóperünk. A bírósági végzés napján este felhívtam Bálintot, és csak annyit mondtam, szabad vagyok. Azon az éjszakán lettem először az övé. Az első és remélem, utolsó szerelmemé, akinek szenvedélyes csókjaira nyolc hosszú évet kellett várnom.